Mindenszentek van, ünnepnek hívják, én nem. Ez sokunk számára egy szomorú nap.
Délelőtt emberek járják a temetőket, viszik a virágot, koszorút, mécsest elhunyt szeretteiknek.
Sokan könnyes szemmel, imádkozva a sír mellett. Vannak, akik írnak egy listát, leteszik a virágot,
aztán mennek tovább (letudva, jöhet a következő).
Nekem is vannak rég elhunyt szeretteim. Nagymamám, apám, nagynéném...
Nem csak ezen a napon gondolok rájuk, de ez valahogy olyan szomorú. Eszembe jutnak emlékek,
nekem is könnyes a szemem, igen, én még tudok sírni is. Hiányoznak, mindegy, hány év telt el...
Délelőtt bekapcsoltam a telefont (nem voltam itthon, de ez az egy mobilom van), már dobálta ki a kora reggeli nem fogadott hívásokat.
Aztán felvettem. egy pasas: Ráérsz 20 perc múlva?
Mondom, Mindenszentek van, nem, délelőtt nem. Talán délután. Akkor majd máskor.
Következő, következő miközben könnyemet törölgetem...(délutánra talán elmúlik, gondoltam).
Nem vettem fel őket. aztán az egyiket igen. Kérdi ugyanazt: Ráérsz mostanában?
Most kérném figyelni!
Kérdem: Te már kiokádtad a virágaidat a temetőbe?
Válasz: Igen. (Tehát kiokádta őket, gratulálok!)
A pofámról a bőr leégett volna egy ilyen kérdésre, és szerencsére nem csak az enyémről.
Ő nem értette, gondolom. Talán senkit se szeret/szeretett? Nagyon üres lehet az ilyen ember, de inkább
sajnálom, mint megvetem. Aki nem tud szívből sírni, szívből nevetni sem.
Lehet, hogy könnyebb érzések nélkül élni, de akkor az öröm, boldogság is kimarad...