Igen, a szem nem tud hazudni. Eszembe jut (sokszor!) nagymamám, aki 1902-ben született, megélte az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot, a II. világháborút, 56-ot, sorolhatnám. A II. világháborút két pici gyerekkel, kisebbik lánya 2 és fél éves volt.
Éheztek, mint ahogy a háborúkban szokás, éhség, szegénység, menekülés a pincébe... Ő is éhes volt, de tűrte. Azt viszont nem bírta, amikor a pici lánya sírva kérte, "Anyukám, éhes vagyok. Adj egy kis kenyeret!" Aztán vége lett a háborúnak, amiről sokat mesélt, mint az életükről is. Ittam a szavait, és csodáltam, imádtam azt a 150 centis, törékenynek látszó, csupaszív, mégis nagyon erős asszonyt.
Nagyon beteg volt már. Nem panaszkodott soha, csak mesélt. A tényeket. Sokat nevettünk is, szép gyerekkorom volt mellette.
A szeme mindig csillogott, akkor is nevetett, ha a szája nem, pedig az ő élete a mienkhez képest!! Ő ad erőt ma is, ha nehéz...
Hol van ez attól, amiket Ő átélt?? Az emberek összefogtak, segítették egymást... Ezt ma is megtehetnénk.
Ma szorongó, agresszív gyerekeket látok. Egy nyugodt gyerek nem agresszív. A pénzt nem érti még, főleg, hogy mennyit ér. Nem is érdekli. A szeretet, amire szüksége volna, és a törődés, odafigyelés. De ez egy másik világ. Mit hall a felnőttektől? Mit lát? Milyen mintát?
Mit érez? Ez nem térképfüggő, nem is pénzfüggő. Itt is lehetne, ma is lehetne úgy, ahogy nagyikám idejében.
A pénz nem boldogít, csak egy darab papír, de mindent azért kapsz. Ha nincs, csak akkor számít, de boldogságot nem ad, csak biztonságérzetet.